Függőség sokféle formában létezik, de vannak közös jellemzői. Minden függőség kikapcsolja a belső információs rendszert, tehát egyfajta kontrollvesztéssel jár. Torzítja a valóságot, erősíti az egocentrizmust, mindez nagyon káros az egyén és környezete számára is.
A folyamatfüggőségek hátterében az áll, hogy a tudatalattink „védelmezi” az elsődlegest, és e helyett tudatunk olyan „elfogadhatót” keres, mely látszólag irányítható, kezelhető. A romantikafüggőség is idetartozik. A romantikus gondolatok és események veszik át az uralmat, jelentik a beteljesülést, a kapcsolat és a másik ember személye lényegtelenné, másodlagossá válik.
A romantikafüggő személy a fantázia világában él, az általa megálmodott színdarab kelt jó érzést benne, a másik ember és egy kapcsolat ebben a történetben csak díszlet, eszköz. A hangsúly ilyen esetben a formán van, ehhez kapcsolódik maga a függőség.
A romantikafüggőségre jellemző a túlzott jövőorientáltság, vagyis a függőségben szenvedő személy nem tud önmagával azonosulni, mindig egy másfajta szerepben (romantikus jelzőkkel felaggatott) látja önmagát. Felértékelődik a külső megjelenés szerepe, és előtérbe kerül egy ideális társ, és egy ideális kapcsolat meséje, míg a tartalom, a valós érzelmek a háttérbe szorulnak.
A probléma gyökere hogy a romantikafüggő személy a látszatvilághoz ragaszkodik, mert a valóditól fél. Legnagyobb veszélye, az érzelmi kiüresedés és a felszínessé válás. A környezetből jövő ingerek automatikusan félreértelmeződnek, hiszen „bele kell illeszteni őket egy romantikus mesébe”. Így aztán a legfelszínesebb kapcsolatok is kiszínesednek, és egy kedvesebb szó is romantikus vallomásnak, ígéretnek minősül.
Ez a függőség is nagyon megnehezítheti, hogy valóban megismerjünk másokat, és tartósabb, mélyebb kapcsolatot tudjunk kialakítani. A folyamat észrevétlenül tud átcsapni egy rendkívül destruktív irányba, melynek eredményeképpen az egyén egyre hatalmaskodóbbá, őszintétlenebbé válik, miközben teljesen elmagányosodik.
Fotó:
pixabay.com