A boldogság, az önálló, teljes élet elengedhetetlen feltétele a szülőkről való leválás. Hiába költöztünk el a szülői házból, ha úgy érezzük, hogy még mindig döntően befolyásol minket a szülőktől jövő kritika, vagy pont ellenkezőleg, állandó szembenállást tanúsítunk, konfrontálódunk, hisz ez azt jelenti, hogy még nem estünk át a felnőtté válás pszichés folyamatán.
Az talán könnyebben szemet szúr, ha valaki még 30 éves kora után is úgy él, hogy megfeleljen szüleinek, de nemcsak ezekben az esetekben beszélhetünk a leválás elakadásáról. Ha valaki például azért költözik el a világ másik végébe, hogy minél messzebb legyen a szüleitől, vagy mondjuk, folyamatosan ellentmond nekik, tehát lázad, ugyanúgy arról árulkodik, hogy a felnőtté válás folyamata valahol megrekedt.
Mert mi kell, hogy felnőtté váljunk? Az önálló egzisztencia megteremtése is mérföldkő ebben a folyamatban, de ez még nem jelenti egyértelműen a szülőkről való pszichés leválás megtörténését. A felnőtté válás egyik legnagyobb kihívása és egyben feltétele is az ambivalencia elfogadása. Annak a kettősségnek az elfogadása, hogy a szüleink egyszerre jó és rossz tulajdonságokkal is bírnak, ahogyan a világ sem fehér és fekete.
A másik döntő lépés ebben a folyamatban a felelősségvállalás, ami konkrétabban azt jelenti, hogy elfogadjuk kimondott szavaink következményeit, képesek vagyunk dönteni és kudarcainkat el tudjuk engedni.
Persze a szülő részéről az elengedés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a gyerek valóban fel tudjon nőni, ne csak biológiailag váljon éretté, hanem egy szuverén, dönteni képes és felelősségteljes ember legyen belőle, aki összhangban van magával, és elfogadja szüleit is olyannak, amilyenek.