A sikert nem kell megmagyarázni. A Kalifornia álom díjesője után Ryan Gosling és a rendező Damien Chazelle újra összefogtak, hogy a vászonra álmodják a mindenki által már ismert történetet Neil Amstrongról. A sztori remek és az asztronauta életének pont megfelelő részét emelték ki. Az 1961 és 1969 közti elemeket követhetjük nyomon. Külön kiemelném a követő kamera gyakori használatát, amely a levegő és szimulátorbeli pillanatokat nagyon közel hozza hozzánk. Kifejezetten átélhető ez a kaland. Leszámítva azt az emberi tragédiát, amely a történet belső motorja.
A színészi játéka Roslingnak mindig is remek, ha visszafogottan kell jelen lenni és lélegezni a kamerával. Filmszalagra termett a srác, nincs mese. Mint minden életrajzi film, itt Az első emberben is ismerjük a kereteket, de én mégis izgultam. Remekül fel van a sztori építve. Jó a ritmusa a történetnek. A főhős feleségét játszó Claire Foy is nagyon igyekszik közel hozni minket a valós történésekhez. A zsigeri szubjektív feldolgozás tragédiákkal tarkított, korán sem egyenes vonalú kaland. A holdraszállást nem adták ingyen. Az áldozatokat éppúgy átérezzük mint a végső leszállást. Amit kicsit lehet kritizálni az a játékidő, picit későn látjuk meg a nagy, végső kalandot.
A NASA egyértelmű reklámjáról beszélhettünk, ahol az űrutazás összes korabeli díszlete, kütyüje felvonul. Korrekt történelmi film készült, amely bátran ajánlható bárkinek, akár az iskolásoknak is oktató műnek. Arra azért fel kell készülni, hogy néha olyan valóságos a rázkódás, egyensúly zavar, hogy kimondható, hogy aki hajlamos az egészségügyi problémákra az megfogja szenvedni a film nézését. Egyébként nehéz rosszat mondani Az első emberről. Korrekt történet, egy nagyon visszafogott Roslinggal, sok ismert kiegészítő színésszel és egy nagyon emberi történettel egy pilótáról, aki asztronauta lett, majd ott járt ahol még senki korábban. Remek szórakozás.
fotó: www.imdb.com