Először is szögezzük le: nem érdekel a 100%-os sebészi pontosság egy életrajzi filmélmény kapcsán. Az, hogy az énekes Elvis fogtömés árnyékának vetületének sziluettje pontosan korhű-e az idei moziban, hát nem izgat. Ezt a sportot meghagyom a kóros lemezfanok vagy a korabeli bizbaz, plüsspatkányok gyűjtők népes táborának. A lehetőségekhez képest a legkevesebb történelmi információval ültem be a moziba, de még izgulni is tudtam. Az Elvisben idén a nagy epikus filmek (pl. Ausztrália) után a giccs határán (?) lezongorázott A nagy Gatsby vagy éppen a szürreálisan csömör Moulin Rouge után feléledt Baz Luhrmann rendező simán meglep minket egy nagy betűs élménnyel.
Ez most közelebb áll a szinte meglepően emberi Johnny Cash életmű nemrégi feldolgozásához, A nyughatatlanhoz, mint máshoz. Habár a nyitóképek felütésekor nagyot kortyoltam félve a kólámba, de hála isten a színes vizuálpiruettek helyett egy nagyon is emberi sztorit kapunk. Az Elvis remek alapanyag egy esendő memphisi gyerekről, aki nagyon akarta, hogy szeressék. Ez a szeretettség igény tette királlyá, de a trónja, amit a gospel és a feketék zenéjének ötvözése a rock and rollal alkotott nem bírta végül ezt el.
Eltemette a megszállottsága mögötti érzékeny kis fiú, aki meg akarja javítani a családját és mindenkinek csak jót akar. Meg persze zenét, meg dalokat, meg nőket, meg ragyogást, meg showt. A sikerben és a későbbi lelki, testi kiürülésben a révésze a pénzmániás producer/menedzser/pótapa (Tom Hanks) is remekül helytáll. Egyébként minden színész, így Austin Butler a címszerepben tényleg rászánta a melót és hiteles. Igazából minden a helyén van, és nagyon szerethető ez a mozi, még ha mindenki tudja az elejétől fogva, hogy csak end lesz nem pedig happy a vége főcím.
Remek a felépítése, határozottan tudta a rendező a sikerhez (és az Oscarhoz), hogy a 159 perce játékidőnek mire kell kifutnia. Helyenként kifejezetten ötletes képi megoldásokkal, isteni sminkekkel, kosztümökkel és első osztályú zenével operál. Kapcsoljuk ki a telónkat, tegyünk egy szívességet magunknak és ne gondoljuk túl, ne mérjük centivel a kissé(?) kiszámítható sztorit vagy épp ezt a kritikát. Az Elvis film jelentem kétségtelenül működik és nem is annyira hosszú. Maximum annyiban, hogy messzire elér. Popcorn be, lemezeket élesíts és hagyj szóljon!!!