A Beverly Hills-i zsaru negyedik részére, már a kilencvenes évek óta várnak a rajongók. Úgyhogy kisebb csodával ért fel, hogy végre ténylegesen sikerült elkészíteni. Emiatt mindenképp fellélegezhetünk: hosszú szülés volt, sok idő telt el azóta. A negyedik résszel viszont Eddie Murphy visszatért, méghozzá a széria semmit sem öregedett, csak átalakította a régi stílust.
Akciódús kezdés
A film nyitójelenete erősen kezdődik, felcsendül a Heat is On (amely még az első rész nyitányában kapott helyet), és Axel Foley részt vesz egy a fél városon át tartó autós üldözésben úgy, hogy egy hókotrót vezet. Az eredmény olyan, amilyet elképzelünk és amilyet már megszokhattunk: tucatnyi összetört autó, Axel az üldözés közben a felettesét próbálja meggyőzni arról telefonon, hogy ő igazából csak teljesen véletlenül keveredett ebbe a szituációba, miközben fel van függesztve, majd egy komplett épületet is lerombolnak. Az erős nyitány után megismerjük Foley lányát (Taylour Paige), újra találkozunk Billy Rosewooddal (Judge Reinhold), ezzel is igyekszik a film felváltva pipálgatni ki a nosztalgiafaktort, valamint azt, hogy picit új színt is vigyen a megszokott közegbe. Miután kiderül, hogy mindkettejük élete veszélyben van, hősünknek meg is van az indok arra, hogy ismételten Beverly Hills-be utazzon, ahol aztán rengeteg kaland várja, és közben a lányával való kapcsolatát is rendeznie kell.
A valódi sztori később indul
Beverly Hills-ben szép lassan kibontakozik a sztori, mely szerint Foley lánya ügyvédként dolgozik és egy olyan ügyben kezd el nyomozni, amivel nagyon nem kéne foglalkoznia, egy befolyásos – látványosan korrupt és bűnös – ügyész (Kevin Bacon) pedig nagyon szeretné, hogy apa és lánya ne járjon sikerrel. A korrupcióban nagy örömmel fürdőző gonosztevők előszeretettel tették tiszteletüket eddig is ebben a szériában, úgyhogy sok meglepetés itt sincs, de talán nem is kell világmegváltási szándék. Elég egy karakteres antagonista, akiről lerí, hogy vaj van a füle mögött és aki látható örömmel végzi gonosz és simlis tevékenységeit, Baconnek ez pedig álmából felébresztve is tökéletesen megy.
Ha pedig hozzárakjuk Eddie Murphy nagy dumás tevékenységét, akkor adott is a képlet. A két karakter, valamint a tucatnyi bűnöző az egész film alatt fenntartja a feszültséget, de azért nem nehéz kitalálni, hogy a végén mindenki elnyeri méltó büntetését. A sztori jól modernizálta önmagát, persze a dolgok a régiek maradtak, de a stilisztika, a képi világ megújult, és ez elviszi a hátán az alkotást. Mark Molloy rendezésében láthatunk több, ütős akciójelenetet, amik lehet nem maradnak emlékezetesek, de maguk a koreográfiák hihetőek, és jól ötvözi a régi idők beszólásait, karaktereit, a modern filmek akciójeleneteivel.
A régi stílus
Eddie Murphy újra szövegel, borsot tör a rosszfiúk orra alá, a film pedig néha ugyan jelzi, hogy az idő eljárt felette, a régi stílus ma már sértő lenne, de alapvetően itt van újra és hozza a formáját. Ahogyan mindenki más is nagyjából ugyanúgy felsorakoztatja azokat a karakterjegyeket, amik eddig emlékezetessé tették őket. Billy szobájának a falán ugyanúgy ott van egy Rambo poszter, ugyanúgy szereti a puskákat, Taggart ugyanúgy a falnak megy ettől az egész káosztól, amit Axel okoz a jelenlétével. Főszereplőnk személyében alapvetően egy szórakoztató, szerethető, de nem túl elmélyített karakterről beszélünk, akinek legfőbb jellemzője, hogy nagyszájú, pimasz figura, és aki ezen felül remek nyomozó és hűséges barát.
Ennek a karakternek abszolút elidegeníthetetlen velejárója az az időbeli közeg, amelyben megszületett, és a rengeteg akció amit átél. Emellett kiszámítható a történetben a lányával való kapcsolata, ami aztán a végére jóra fordul, és mindenki megbeszéli az érzéseit egymással. A Joseph Gordon-Levitt által alakított Abbott nyomozó egyfajta vérfrissítés a filmben, aki már a modern világ nyomozását képviseli, ad új színt a történethez, de a főszereplő egyértelműen Eddie Murphy marad.
Nosztalgiahullám modern köntösben
Főhősünk kellő energiával veti bele magát a szerepbe újra, látni rajta, hogy tényleg szereti, éli ezt a karaktert – méghozzá nem is kicsit –, még mindig jól áll neki a szertelenség, ahogyan az is jól áll neki, hogy a felette eljárt évtizedek egyszerűen képtelenek bármit is fogni rajta. Ezt meg is jegyzi a filmben felettesének, akit most már Paul Reiser személyében tisztelhetünk (ő is egy a tucatnyi visszatérő figura közül).
A film sokszor érezhetően visszafogja az igazi beszólásokat, a túl sok dumálást, amivel már kellemetlen lenne, az akciójelenetek hihetőek, a karakterek pedig hozzák a régi idők világát. Kell ennél több? Igazából nem, ez már bőven elég, ha nem is klasszikus popcorn sztori, de a Beverly Hills-i zsaru egy az elejétől a végéig izgalmas, szórakoztató alkotás, rengeteg poénnal, vicces karakterrel, aki látta a széria előző részeit, annak kötelező darab. Valamint ne feledjük, hogy azóta már egy komplett generáció felnőtt, akiknek lehet, hogy ez az alkotás lesz A Beverly Hills-i zsaru.