Megjött a honi mozikban az idei díjesők egyik legnagyobb várományosa, a részben hazánkban forgatott, flashbackekkel és visszaemlékezésekkel tarkított Maria Callas életmű feldolgozása, a Maria, Angelina Jolie-val (Mr. és Mrs. Smith, Észvesztő) a megtört, halála küszöbén lévő díva szerepében. Fantasztikus operabetétek, magával ragadó díszletek, emberi dráma a köbön, de vajon Pablo Larraín női trilógiájának (Jackie, Spencer) nem hivatalos záró darabja eléri-e a kívánt nézői katarzist? Nálam mindenképp. Habár az in medias res kezdést követő első pár perc tömény múltidézésekor nagyon megijedtem. Részben azért, mert nem ismerem az operát, de nagyon tisztelem a műfajt, ahogy oly sokan.
Hála isten a készítők ezután gyorsan észbe kapnak és egy egyéni dramaturgiai koncepcióval lepnek meg minket. A halála előtti napjainak saját rendezője lesz a megtört, lesoványodott, hangját vesztett, beteg Callas, akit megrendítően mutat be Jolie, szívét-lelkét beleadja az átlényegülésbe, és egyértelműen bejelentkezik az idei Oscarért. Az őrült csaj alakításaihoz képest, ezzel a szereppel az egykori szexszimbólum színésznő díjaktól függetlenül is pályája csúcsára ért.
A Máriában a gyógyszerek hatása alatt hallucinációk és visszaemlékezések formájában megelevenedik a díva egész élete, a tabukat (gyerekkori prostitúció gyanúja?) és kevésbé ismert részleteket (terhessége) sem kíméli. Az Amerikában született, görög származású énekes életútja egyértelműen egy operába zárt élet, amely szenvedéseken, gyötrődéseken és megannyi szorongáson keresztül vezetett az örökkévalóságig.
A film remekül elkapja az arányokat, fantasztikus színekkel, kameramunkával, meg persze hangvágással elénk tár egy igazi hús-vér élettörténetet, ami garantáltan elgondolkodtat. Az operára fogékonyaknak igazi csemege lesz. Aki viszont ezt nem kedveli, annak is van miért beülni erre a helyenként meglepően rendhagyó fonalvezetésű művészfilmre. Megható és érzékeny darab, ami remélem mind a nagyvásznon, mind a tévében megtalálja majd a közönségét.