Darren Aronofsky neve ismerősen csenghet azok számára, akik kicsit is elmélyültek a kultfilmek világában, hiszen olyan méltán híres alkotások köthetőek a nevéhez, mint a Rekviem egy álomért, Fekete hattyú vagy A bálna. Új filmje, a Rajtakapva nemrég jelent meg a mozikban, amely egy krimi vígjátékként lett beharangozva, egy igen ígéretes színészi felhozatallal. Ugyan a stílus némileg eltér a rendező korábbi filmjeinek műfajától, de pont emiatt lehet érdekes megnézni, mit hoz ki ebből az alkotó.

A Rajtakapva megkapta a tizennyolc pluszos besorolást, és az elején nehéz eldönteni, hogy ez vajon a szexuális tartalom, vagy a brutalitás miatt történt, de aki esetleg félne a túl ijesztő jelenetektől, azt megnyugtatom, hogy azért messze nem ér fel egy horrorral, szimplán a már Aronofskytól megszokott naturalista, nyers ábrázolás jelenik meg a vásznon. A képi világ itt is, mint a rendező korábbi filmjeiben egyedi, és nem fog csalódást okozni a nézőnek.
Főszereplőnk Hank (Austin Butler), aki New York egyik rosszabb negyedében bérel egy lakást és egy kocsmában dolgozik, három dolgot szeret igazán: a baseball-t, az alkoholt és az anyukáját.

Élete látszólag valahol félresiklott, nappal alszik és éjszaka dolgozik, de ezen kívül elsőre csak egy átlagos amcsi srácnak látszik, aki ugyan nem vígan, de éli alkoholista hétköznapjait, minden nap felhívja az anyukáját és van egy csinos barátnője. Barátai nagyrészt a kocsma törzsvendégei, illetve a punk szomszédja Russ (Matt Smith), aki az egész film bonyodalmát elindítja, amikor rábízza a macskáját Hankre, mivel el kell utaznia az apjához Londonba. Másnap megjelenik az orosz maffia, és elkezdenek kérdezősködni Russ után, majd szépen elagyabugyálják főhősünket, akinek emiatt ki kell venni egy veséjét, el kell hagynia az alkoholt, illetve az orosz és a zsidó maffia kereszttüzébe kerül.

Érdemes megemlíteni, hogy a film az 1990-es években játszódik, és hűen hozza ennek hangulatát, rádión hallgatott meccsekből, eldobható telefonokból és a kilencvenes évek gengsztereiből nincs hiány. Ahogy az várható egy Aronofsky filmtől, Hank egyre komolyabb kalamajkába keveredik, aminek fő oka az, hogy nem vállalja fel a döntéseit és nem tud szembenézni a múltjával. A szereplő szenvedése, ugyanakkor a film humora egyszerre nyomaszt és szórakoztat, amely egy meglepő változatosság a rendezőtől, hiszen én fel voltam készülve rá, hogy majdnem két órányi karakterszenvedést fogunk látni az előző filmjeiből kiindulva.

A cselekmény garantáltan a képernyőre ragasztja a tekintetünk, hiszen dinamikus és mindig van valami olyan fordulat, amire nem számítanánk. Az egésznek a varázsát a pillangóeffektus adja, és az, miképp bontakozik ki előttünk Hank múltja és az, hogyan tud alkalmazkodni a helyzethez, amibe akaratlanul belecsöppent. A mellékszereplők ugyan nem kapnak annyi képernyőidőt, hiszen Austin Butler karaktere van az állandó középpontban, mégis hozzáadnak a filmhez, és érezzük az ő tetteik és szerepük súlyát is. Véleményem szerint egy üde színfolt a jelenleg elérhető mozis választékban, hogyha valaki egy kicsit komolyabb alkotásra vágyik, és szeretné, hogy egy film még néhány nap múlva is elgondolkoztassa, illetve persze azok számára, akik szeretik a cicákat vagy Aronofsky korábbi alkotásait.