Mindig érdekesnek találtam azokat az embereket, akik képesek úgy élni az életüket, hogy közben nem érzik szükségét annak, hogy mindent meg is mutassanak belőle. A férjem például pontosan ilyen. Évek óta fent van a közösségi oldalakon, mégis alig találni róla fotót. Nincs napi szelfi, nincs „itt jártunk” kép, és a nyaralásainkról sem ő tölti fel az első naplementés posztot. Sokáig nem is értettem ezt. Hiszen ma már szinte természetes, hogy dokumentáljuk az életünket.

Aztán rájöttem valamire: vannak emberek, akik egyszerűen nem a közösségi médiában akarják megélni önmagukat.

A pszichológusok szerint egyébként meglepően sokat elárul a személyiségünkről az, hogyan használjuk a közösségi oldalakat. És az is beszédes lehet, ha valaki szinte soha nem posztol magáról fotókat.

Nem a lájkokból építik az önbizalmukat.

A közösségi média működése nagyrészt a visszajelzésekre épül. Feltöltünk egy képet, várjuk a reakciókat, a szívecskéket, a kommenteket. Egy idő után szinte észrevétlenül is kialakulhat bennünk az érzés, hogy a figyelem egyfajta megerősítés.

A férjem viszont teljesen más. Soha nem érdekli, hányan látták a fotót, és még kevésbé az, hogy ki mit gondol róla online. Sokszor azt érzem, hogy ez egyfajta belső nyugalomból fakad. Nem akar bizonyítani. Nem akar folyamatosan jelen lenni mások életében ahhoz, hogy jól érezze magát a sajátjában.

És talán ez az egyik legnagyobb különbség azok között, akik állandóan posztolnak, és azok között, akik nem.

Számukra a pillanat fontosabb, mint a tartalom.

Emlékszem, egyszer egy gyönyörű helyen vacsoráztunk a nyaralás alatt. Körülöttünk szinte minden asztalnál telefonok emelkedtek a levegőbe, mindenki fotózott. Én is elővettem volna a mobilomat, de a férjem csak annyit mondott mosolyogva: „Most inkább élvezzük.”

Akkor döbbentem rá, hogy vannak emberek, akik nem akarják azonnal megosztani az élményeiket. Nem azért, mert titkolóznak, hanem mert szeretnék valóban megélni őket. A szakemberek szerint azok, akik ritkábban posztolnak, sokszor tudatosabban védik a magánéletüket is. Nem érzik úgy, hogy minden boldog pillanat csak akkor számít, ha mások is látják.

Az online csend nem egyenlő a zárkózottsággal.

Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy aki nem aktív a közösségi médiában, az antiszociális vagy unalmas. Pedig ez egyáltalán nem igaz. A férjem például társaságban kifejezetten nyitott, jó humorú ember. Egyszerűen csak különválasztja a valódi életet az online világtól.

És egyre inkább azt látom, hogy sokan kezdenek hasonlóan gondolkodni. Elfáradtunk a tökéletesre szerkesztett életek között. A folyamatos jelenlét kényszere sok emberből inkább szorongást vált ki, mint örömöt.

Talán ezért is lett mostanában valahogy értékesebb az a fajta csend, amit az ilyen emberek képviselnek.

Nem minden pillanatnak kell bizonyíték.

A közösségi média világában könnyű elhinni, hogy ami nincs kiposztolva, az meg sem történt. Pedig a legszebb emlékek gyakran éppen azok, amelyek csak nekünk maradnak meg. És lehet, hogy azok az emberek, akik nem osztanak meg magukról állandóan fotókat, valójában nem kevesebbet élnek – hanem egy kicsit szabadabban.