Daniel Chong első Pixar-rendezése egyszerre vicces, megható és aktuális. Az Agyugrász nemcsak az év egyik legszórakoztatóbb animációs filmje, hanem egy fontos figyelmeztetés is arról, hogy milyen világot építünk fel és hagyunk magunk után.

A stúdió a korábbi évek során számtalanszor bebizonyította, hogy képes újraértelmezni a jól ismert műfajokat. A játékok, az autók, a halak világát vagy akár az emberi társadalom működését is úgy mutatták be, ahogyan korábban senki. Az idén debütált Agyugrász a klasszikus állatmesék univerzumába kalauzolja a nézőt.

A Medvetesók írójaként és rendezőjeként ismert Daniel Chong idei alkotása egy különösen ötletes alaphelyzetből indul ki. A film arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi történne, ha a legmodernebb technológia révén képesek lennénk közvetlenül az állatvilágba beépülni. A különleges alapötletből egy őrült kaland és egy meglepően aktuális társadalmi látlelet bontakozik ki a bő 90 perces játékidő alatt. A kiindulópont önmagában is izgalmas, a történet azonban gyorsan túlnő az alapötleten és folyamatosan újabb meglepetésekkel tartja mozgásban a cselekményt.

Több mint egy aranyos mese

A cselekmény már az első percekben megragadja a néző szívét. Mabel (Piper Curda) és nagymamája (Karen Huie) kapcsolata egyszerre emlékeztet a Fel! legszebb pillanataira, mégis önálló érzelmi töltettel bír. A főszereplő érzékeny és empatikus figura, aki hiába cselekszik tiszta szívből, makacs hozzáállásával láncreakciót indít el. A narratíva egyik nagy erőssége, hogy a főhősben lezajló belső konfliktust valódi érzelmi mélységgel mutatja be. Ezzel párhuzamosan Chong és alkotótársai elképesztő energiával dobálják be az egyre abszurdabb helyzeteket, amelyek közül több már most borítékolhatóan kultikus státuszba lép. Mindent visz a jelenet, amelyben a madarak összefognak és a vízből kiemelt cápával támadnak rá a polgármesterre.

A modern animációs filmek egyik gyakori hibája, hogy percenként próbálnak új poént elsütni. Az Agyugrász ezzel szemben sokkal türelmesebb. Humora inkább a régebbi iskola hagyományait követi – felépíti a helyzeteket, hagyja kibontakozni a szereplőket, majd a megfelelő pillanatban robbantja a poént, így a viccek valóban emlékezetesek maradnak. Bár az őrült fordulatok és a látványos akciók nagyvásznon ütnek igazán, a sztori van annyira szórakoztató, hogy a kanapéról nézve is simán beszippantson. A vizuális megvalósítás szórakoztató – Jeremy Lasky és Ian Megibben operatőri munkája végig élvezetes látványt teremt. Az erdei és a városi hajszák, valamint a fák közötti jelenetek feszültek, a fináléban tomboló erdőtűz pedig olyan meggyőzően fest, hogy egyes képsorai a gyerekek számára kifejezetten ijesztőek lehetnek.

Környezetvédelemből lett fergeteges kaland

A cselekmény lényegében arról szól, hogyan pusztítjuk el a környezetünket, és meddig mehetünk még el úgy, hogy teljesen süketek vagyunk a természet vészjelzéseire. Ez ugyan ismerős alapgondolat az animációs filmek világában, de ritkán találkozni ennyire közérthető és mégis hatásos megfogalmazással. A filmben megjelenő különböző állatközösségek – a madarak, a halak, a békák, a rovarok, az emlősök, valamint a kígyók és a pókok – közötti viszonyrendszerek kifejezetten árnyaltak. A fajok közötti érdekellentétek, előítéletek és merev szabályok meglepően ismerős képet festenek a jelenkori társadalmak működéséről.

Az Agyugrász egyszerre ökomese, politikai szatíra és felnövéstörténet, amely a természetvédelemről, az empátiáról és az emberi felelősségről is meglepően éretten beszél. Poénjaival, kreativitásával és meglepően aktuális mondanivalójával a Pixar utóbbi éveinek egyik legnagyobb dobása lett. Egyszerre szórakoztat és elgondolkodtat, miközben emlékeztet arra, hogy a stúdió még mindig képes friss, illetve izgalmas történeteket mesélni, amelyek hosszú időre a közönség kedvenceivé válhatnak.