„Ezt most elrontottam.” „Na, még egyszer megpróbálom!” „Semmi baj, meg tudod oldani.” Ha ezekhez hasonló mondatok néha hangosan vagy csak gondolatban elhangzanak tőled, nem vagy egyedül. Sokan beszélgetnek saját magukkal, mégis előfordul, hogy furcsának érzik ezt a szokást. Pedig a pszichológia szerint az önmagunkhoz intézett beszéd természetes jelenség, sőt megfelelő formában kifejezetten hasznos lehet a mindennapokban.

A belső párbeszéd tulajdonképpen egész életünkben elkísér bennünket. Már kisgyermekként is megfigyelhető, hogy játék vagy feladatmegoldás közben hangosan kommentáljuk, mit csinálunk: „Most ezt ide teszem”, „Előbb megkeresem a pirosat.” Felnőttként ez a beszéd gyakran belsővé válik, de stresszes helyzetben, koncentráció közben vagy egyedül ismét hangosan is megszólalhatunk.

Az egyik legfontosabb szerepe, hogy segítsen rendszerezni a gondolatainkat. Amikor egy nehéz feladat előtt kimondjuk, mit kell tennünk, könnyebben átláthatóvá válhat a helyzet. Egy hosszú teendőlista vagy egy bonyolult probléma kevésbé tűnhet nyomasztónak, ha lépésről lépésre fogalmazzuk meg a következő feladatot. A „Mit kell most csinálnom?” kérdés után sokszor egyszerűbb megtalálni a választ is.

Az önmagunkkal folytatott beszélgetés a koncentrációt is támogathatja. Sportolás közben például sokan biztatják magukat: „Még egy kilométer!”, „Tartsd a tempót!”, „Már nem sok van hátra!” Ez segíthet abban, hogy figyelmünket a célra irányítsuk, és ne csak a fáradtságra koncentráljunk. Ugyanez működhet egy vizsga, egy munkahelyi feladat vagy akár egy kellemetlen beszélgetés előtt is.

Nem mindegy azonban, hogyan beszélünk saját magunkkal. A belső hang lehet támogató, de lehet kifejezetten bántó is. A folyamatos „Úgysem sikerül”, „Én erre képtelen vagyok” vagy „Már megint mindent elrontottam” típusú mondatok könnyen erősíthetik a szorongást és ronthatják az önbizalmat. Érdemes ezért megfigyelni, milyen hangnemben szólunk magunkhoz. Vajon úgy beszélnénk egy számunkra fontos emberrel, ahogyan saját magunkkal tesszük?

A pozitív önbeszéd nem azt jelenti, hogy minden problémát figyelmen kívül kell hagynunk, vagy azt ismételgetjük, hogy minden tökéletes. Sokkal inkább reális, támogató hozzáállásról van szó. A „Soha semmi sem sikerül” helyett mondhatjuk azt: „Ez most nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, de megnézem, mit csinálhatok másképp.” A „Nem bírom tovább” helyett pedig: „Most nehéz, de csak a következő lépésre figyelek.” Ezek a mondatok nem tagadják a nehézséget, mégis segíthetnek abban, hogy kevésbé érezzük magunkat tehetetlennek.

Érdekes módszer lehet az is, ha időnként nem egyes szám első személyben szólunk magunkhoz. A „Meg tudom csinálni” helyett például használhatjuk a saját nevünket vagy a „te” formát: „Nyugodj meg, ezt megoldod.” Ez némi távolságot teremthet a problémától, és segíthet higgadtabban szemlélni a helyzetet.

Természetesen az is fontos, hogy különbséget tegyünk a hétköznapi önbeszéd és a zavaró, kontrollálhatatlan élmények között. Az, hogy valaki időnként hangosan gondolkodik vagy biztatja magát, önmagában teljesen hétköznapi jelenség. Ha azonban valaki olyan hangokat hall, amelyeket nem saját gondolataként él meg, vagy ez az élmény félelmet, erős szorongást és jelentős mindennapi nehézséget okoz, érdemes szakemberhez fordulni.

A legtöbbünk számára azonban az önmagunkkal való beszélgetés egyszerűen egy hasznos eszköz lehet. Segíthet rendezni a gondolatokat, megőrizni a fókuszt, feldolgozni egy nehéz helyzetet és egy kicsit kedvesebben viszonyulni saját magunkhoz. Legközelebb tehát, amikor azt mondod magadnak, hogy „Gyerünk, ezt megcsinálod!”, ne lepődj meg – lehet, hogy éppen a saját legjobb szurkolóddal beszélgetsz.